Sebességkorlátozó utcazene

Megszoktuk, hogy Japán más. Érthető, hiszen évszázadokon keresztül mesterséges elszigetelődésben éltek. Megdöbbentő, de az ezernyolcszázas évek végéig még a kerék sem volt elterjedt a felkelő nap országában. Azóta legendás szorgalommal nemcsak behozták lemaradásukat, de sok tekintetben meg is előzték a világ többi részét. Viszont az elszigeteltséget bizonyos értelemben azóta sem sikerült kiheverniük, bőven maradtak sajátságos „dolgaik”. Jó példa erre, miszerint az odafigyelést igénylő hegyi utakon büntetések helyett „zenélő utakkal” próbálnak kedvet csinálni a sebességhatárok betartásához.

Tokiótól háromórányi autóútra északra, a középhegység szerpentinjein haladunk, egészen pontosan 40 kilométer/órával, amikor a 718 Cayman gumiabroncsai dalolni kezdenek. A Gunma prefektúrában, Nakanoj város közelében található Melody Road az Itsumo Nando Demo nótával jutalmazza a törvénykövető autósokat. A Japánban nagyon népszerű és gyakorlatilag mindenki által ismert sláger a Chihiro Szellemországban japán fantasy animációs film utolsó betétdala. Országszerte 33 Melody Road muzsikál, számuk a nem ritkán kétszázezer eurós költség ellenére folyamatosan bővül, csak Gunma prefektúra tíz közlekedésnevelő útszakasszal rendelkezik.

Violinkulcs jelzi a muzsika kezdetét

Az útpályába mart barázdák gyakorlatilag úgy működnek, mint nagyszüleink lemezjátszója. Az autó kerekei helyettesítik a tűt, az útpálya pedig a bakelit lemez szerepét hivatott szolgálni, csak „kicsit” fel lett nagyítva. Minél messzebb vannak a barázdák annál mélyebb lesz a hang. A dalok csukott ablaknál és egyenes útszakaszokon érvényesülnek legjobban, a magas költségek miatt általában harminc másodpercnél nem hosszabbak és 40 kilométer/órás korlátozásoknál fordulnak elő, ebből könnyen kiszámolhatjuk, hogy ez 250 és 320 méter közötti barázdás útszakaszt jelent, de Ishikawa prefektúrában van egy 1,2 kilométer hosszú 70-es táblával ellátott „muzsikaút” is. Japánban máshol is hagyománya van a szabályok játékos betartásának, így az „utcazene” ideálisan illeszkedik a kultúrába.

Az ügyes fényképésznek köszönhetően „látjuk”, amit hallunk

Értelemszerűen minél ismertebbek a dalok, annál többen vesznek részt a játékban. Természetesen hazánkhoz képest a japán kultúrkörben „némileg” szerényebb igény jelentkezik a szabályok kijátszására. A polgárok törvénykövetők, de ha az előírt sebességhatárnál gyorsabban hajtanának a barázdákra, akkor meglehetősen kellemetlen búgásban lenne részük. Nem mindenki preferálja azonban a figyelem fenntartásának ezt a módját. Vannak, akikre a barázdák muzsikája úgy hat, mintha a fogorvos bekapcsolva felejtette volna a fúrót, de olyanra is volt példa, hogy a lakossági panasz kivizsgálása után leaszfaltozták azt a szakaszt, amit még ötszáz méterről is hallani lehetett. Volt, aki a nótától elszenderült és akadt olyan is, aki a rezgéseket észre sem vette. Ezek a kivételt képező, ritka példák, hiszen a 2007 óta létező Melody Roadok nagyon sikeresek Japánban.

Íme, így fest közelről a kétszázezer eurós „úthiba”

Ugyan a zenélő utak ötlete két dán művészhez kötődik, akik 1995-ben elsőként alkottak „aszfaltofont”, de közlekedésnevelő szintre a Japánok fejlesztették. Shizuo Shinoda mélyépítő mérnök vette észre, hogy a nehéz traktorok által tönkretett útszakaszok érdekes melódiákat generálnak, amikor áthajtunk rajtuk, ebből jött az ötlete ezek közlekedésbiztonsági felhasználására. Összefogott a Hokkaidói Ipari Fejlesztési Intézettel (Hokkaido Industrial Research Institute – HIRI) és 2007-re elkészültek a 272-es, Kushiro és Shibetsu közötti útszakaszon az első popzenei 40 kilométer/órás sebességkorlátozóval, ami 175 méter hosszan dalolta a Shiretoko Ryojo slágert. Nem véletlen, hogy a japán zenélő utak technikájának szabadalmát 2011-óta a HIRI tudhatja magáénak. Elvétve ugyan más országban is készültek muzsikáló utak, példának okáért Kínában a nemzeti himnuszt, míg Amerikában az America the Beautiful patrióta nótát barázdálták az útfelületbe, de elterjedni eddig csak japánban tudtak.

Japán zenélő utakkal küzd a mikroalvás ellen

Takayama városában a csillagvizsgáló felé vezető úton, stílszerűen a Pinokkió rajzfilmből megismert, de a Walt Disney stúdió főcímdalaként világhírűvé vált: When You Wish Upon a Star csendül fel. Nem kevésbé ismert John Denvers: Take Me Home, Country Roads című slágere sem, ami a 2011-es, katasztrofális szökőár óta teljesen más kontextusban címlapokra kerülő Fukushima prefektúrában hallható. Mindenkit megnyugtatunk, aki szívesen elautózna arrafelé: menjen nyugodtan, a „Country Roads” a sugárfertőzés miatt lezárt területtől távol helyezkedik el. Becsvágyó kompozíciók is születtek, jó példa erre Akitakata városa, ahol a jobb gumiabroncs egy ritmusbarázdán fut, míg a bal felelős a melódiáért. Évekkel ezelőtt próbálkoztak klasszikus muzsikával is, de Gioachino Rossini Tell Vilmos című, négyfelvonásos operájának világhírű nyitányát jóformán senki sem ismerte fel. Mint ahogy, csúfosan megbukott a muzsika helyett: „Vigyázat kanyar, csökkentse sebességét!”, ami japánul így hangzik: „Curve desu. Speedo o otoshite kudasai!“ illetve „Kereszteződés közeledik, kérem, álljon meg” parancsokat osztogató aszfaltrendőr is, ez már a békés Japán embereknek is sok volt, hiányzott belőle a játékosság.

Frappáns rendszámú Porsche Cayman sportautónkkal átgurultunk pár barázdasoron, kisfilmünkben meghallgatható az eredmény. Jó szórakozást kívánunk!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.